“Óh te zsíros Kánahán
Hortobágy mejjíke!
De sok szegín legínnek ídes annya vagy ta.
Kenyeret acc kezíbe, pízt az erszínyíbe;
Úgy ereszted úttyára,
Szegín’ legín’ móggyára.”

A magyar Alföldön az egyik legrégebbi és legősibb a hortobágyi pásztorkodás.

A hortobágyi külső legelőkön a szilaj pásztorkodás kapott teret, ahol a jószág szinte csak szaporulatával szolgált. A XVIII. század végére elkészültek az első legeltetési szabályzatok, és a következő században a legtöbb jószágot és a virágzó pásztoréletet találjuk a Hortobágyon. Ekkor keletkeztek és terebélyesedtek a máig ágazó pásztordinasztiák. Az ősi alapokon nyugvó, századokon keresztül fejlődő hortobágyi pásztoréletnek kisugárzása volt az egész Tiszántúlra.

Napjainkban a Hortobágyi Nemzeti Park területén közel 200 pásztor foglalkozik legeltetéssel, 9000 db marha, 50 ezer juh és birka és 350 db ló járja a legelőket.

A hortobágyi pásztorok huszonkét településről – Bagota, Balmazújváros, Bodaszőlő, Debrecen-Kismacs, Görbeháza, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúszoboszló, Hortobágy, Kunmadaras, Nádudvar, Nagyhegyes, Nagyiván, Ohat, Püspökladány, Tiszacsege, Tiszafüred, Tiszaigar, Tiszaörs Újfehértó, Újszentmargita – érkeznek tavasszal a nemzeti park legelőire.

Az embert próbáló világ napszámosai előtt tisztelgünk – az egykori pásztorrangsor szerinti – nevük és címük felsorolásával.

Reméljük, hogy a pásztorokkal mind nagyobb számban találkozhatunk a gulyásversenyen, a lovasnapokon, a hídivásáron és az őszi bikaárverésen.